Vitó Zoltán
Olyan jó!
Ó, olyan jó, hogy végre létezel!;
hogy az Időben már nem késel el;
hogy megláthattam benned a 'jel'-et,
hogy Lényed számomra rendeltetett;
hogy Párom, Társam, megértő Arám van,
nem kutatok vakon a sokaságban!
Olyan jó, hogy békét nekem hozol;
ó, olyan jó, hogy hozzám tartozol!
Enyhíteni éhemet, szomjamat,
haraphatom kenyér-lágy ajkadat!
S hogy meghalad minden reményemet
a mód, ahogy szíved viszont-szeret!
Olyan jó haza járni!
Olyan jó haza várni!
Érkezéskor nézni a szemedet,
míg el voltál, vajon mi érhetett(?):
Az iskolában bohó tanítványok
mit okoztak: derűt, vagy bosszúságot...
És olyan jó, ha a derűt hozod!
Megérint meleg, lélek-mosolyod
s a gondokból egyszerre nincsen semmi, -
olyan jó szemeidben megpihenni!
Ó, olyan jó, mikor szívünkben vágy van,
Véled feküdni a hitvesi ágyban, -
s mint békére lelő, vad indián,
ámulni a zengő Harmónián
s hálával telten tudni, hogy nem talmi, -
az Ég Urát általad magasztalni,
hogy végre-végre nem vagyok magamban...
Ó, olyan jó, hogy ily felfoghatatlan!