Vitó Zoltán
Majd így dícsérlek
Hogy a csalódások hozzám aláztak,
Téged, a csodált, büszke gyönyörűt;
s e szegődő utadon megtaláltad
lelked pompázó ékét, a derűt,
amely tenni s áldozni sose fárad,
s léted értelmétől nyer új erőt;
egymásért lenni édes az alázat,
melyről csak mi tudjuk, mibe került:
hogy már képzelni sem tudod másképpen,
mint, hogy sorsodként élhess értünk, - értem,
ki a magányra úgy kivettetett;
s "hihetetlen" - tűnődsz - "az nem lehet"
(immár látó szíved csak arra lázad),
hogy hozzám a csalódások aláztak...